Az élet zajlik... nem mindig jó irányba, de az már más dolog. 2 éve nem írtam semmit a blogomba, mert nem tudtam mit. Boldog voltam. És most a hangsúly a "voltam"-on van. 
Összetörte a szívemet egy fiú! Egy olyan fiú, aki 2 évig tartozott hozzám, és rögtön az évfordulónk után minden megváltozott. Elmondta nekem, hogy már másképp érez irántam, mint eddig. Szeret, de nem olyan erős, nem olyan lángoló, mint mikor összejöttünk. és van egy másik lány (akivel minden nap együtt járnak haza a suliból) akit "kedvel"... De nem szerelmes belé szó sincs róla. Állítása szerint szerelemre vágyik. És inkább összetöri az én szívemet, mint hogy boldog lenne mellettem. Mert most figyeljetek! Mikor velem van, akkor nagyon jól érzi magát. DE! Mikor külön vagyunk (mert ugye valamikor tanulni is kell) akkor neki az rossz... szenved..."hiányzom neki". És mi most még is külön vagyunk. Szakítottunk. És ebben az az ironikus, hogy Ő még is a nehezebbik utat választotta. Inkább szenved minden nap, mint hogy velem legyen. Nevetséges.
Eltelt 2 hét... Egyik nap, mikor eldöntöttem, hogy újra írni fogok, bejelentette, hogy átjönnek a szülei hozzánk, de szerinte ő nem fog jönni, de azért megkérdezte, hogy szeretném-e. Hülye lettem volna azt mondani, hogy nem... Természetesen igent mondtam, és át is jött. Egy órát töltöttünk együtt, ölelgetett, puszilgatott, majd megcsókolt. Nem is értettem, sőt még azt is mondta, hogy összezavarom a "szépségemmel", de főleg a szemeimmel. Nem tudta mit akar, de sajnos menni kellett. Még aznap este rám írt, amit én nem láttam, csak másnap. Szerdán újra beszéltünk, de akkor már 4 órán keresztül. Semmi nem választott el minket egymástól csak egy mobil és röpke negyven kiló méter. Szenvedtem. Akartam. Megbeszéltük, hogy ha hazajöttünk mind a ketten az osztálykirándulásról, akkor szombat este rögtön átjön hozzánk. röpködtem örömömben. Boldog voltam nagyon. 
Hát, de a szombat nem alakult olyan fényesen, mint ahogy én terveztem. Na jó... az eleje igen, mert mind a ketten mosolyogtunk és örültünk a másiknak. Nagyon sokat beszélgettünk, majd lefeküdtem vele. De csak mert én úgy gondoltam, hogy tuti összejövünk újra. Majd még egyszer. És minden jól ment, míg reggel újból el nem kezdtünk beszélgetni... És minden összedőlt. Éreztem, hogy itt a vég, nincs tovább. De azért még is csak lefeküdtem vele harmadjára is. Szomorú voltam. Nagyon. Fájdalomcsillapítóra volt szükségem. Hát megkaptam. Megérdemeltem. És NEM bántam meg semmit. Mert szeretem...

Hát mit is mondhatnék... várok a csodára, hátha rájön mekkora egy hülye volt. Csak ne legyen már késő.