A tegnapi nap egy része gyönyörű volt. Nagyon jól éreztem magamat. De ez nem tartott mindörökké. A nap folyamán csak nem összeroppantam... Egyik barátnőm odajött hozzám és azt mondta: Jöttem elköszönni. Ilyenkor mi másra gondolna az ember mint, hogy " Szia, most köszönök, mert megyek haza." Ez még a jobbik eset... Da van, hogy a sors nagyon csúnyán elragad néhány embert. Szerintem már tudjátok mire gondolok. A lány azért jött oda hozzám, hogy elbúcsúzzon... ÖRÖKRE. 

Szörnyű érzés volt, hogy egy ilyen ember aki ennyire közel áll a szívedhez, megakar halni. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek... Hát mi mást megpróbáltam lebeszélni róla. Eleinte elég kevés esélyt láttam rá... Valahogy azt éreztem, hogy nem tehetek semmit és a legjobb dolgot hoztam ki magamból abban a pillanatban. Zokogni kezdtem.  Mindenhogy próbálkoztam... magamhoz szorítottam... Hajtogattam neki, hogy számunkra (a barátainak) nagyon fontos. Folyamatosan azt mondtam, hogy én nem fogom elengedni, úgyhogy meg ne próbáljon magában kárt tenni, mert akkor én teszek kárt benne. Kemény húsz perc zokogás után ő is megtört, akkor ő vont magához, és ő mondta: Nem hagylak itt! De csak miattatok, csak miattatok nem megyek el..." Ekkor annyira megkönnyebbültem, hogy már örömömben, megkönnyebbülten sírtam tovább. 
Gyorsabbra vettük a tempót, majd beértük a többieket. Közben felhívta az egyik lányt, hogy merre vannak, mert kicsit lemaradtunk. Mielőtt letette a telefont, még annyit mondott, hogy köszönje meg nekem... mindegy hogy mit csak köszönje meg! 
Mikor utol értük végre őket, odaszaladtam másik barátnőmhöz, és átöleltem! És csak azt hajtogattam, hogy: Nem megy el! Itt marad! S közben újabb könnycsepp csordult végig az arcomon.

Ezt senkinek nem kívánom! Legszívesebben mindenkit magam követnék, hogy visszarántsam, ha ilyen jutna eszébe. De sajnos nem lehetek ott mindenhol. Ezért titeket kérlek, hogy ti legyetek barátaitok őrangyalai... Vigyázzatok egymásra!!!! A legfontosabb a barátság, ezt sose feledjétek! :)