„Kedves Blair!

Elnézésedet kérem, viselkedésem megbocsáthatatlan... Ezért nem is kérlek arra, hogy ezt tedd! De tudnod kell, hogy én mindennél jobban szerettelek, és szeretni is foglak mind örökké! Tudom, tahó voltam, és nem kellett volna mások véleményére adnom, de erről nem tehetek, hogy fontos mit gondolnak mások rólam. De megígérem, hogy többet, nem fog előfordulni. Remélem egyszer még vissza fogsz fogadni.

Taylor Meester.”

      A lány egy könnycseppet hullajtott a kezében tartott levélre, amitől a tinta összemosódott. Visszatette a papírdarabot a borítékába, majd elfeküdt gondolataiba merülve baldachinos ágyán. Könnyei végig csordultak hibátlan bőrén, de mielőtt lehetőségük lehetett volna az ágyneműre csöppenniük, a lány letörölte az ingujjával azokat.
   Gondolataiba mélyülve tekergette gesztenyebarna tincseit. Pillanatokon belül megszólalt a mobilja. A kijelzőn Taylor édesanyjának száma villogott.

- Igen, tessék? - rejtette el hirtelen a hangjában lévő szomorúságot.
- Blair szívem veled beszélek? Mrs. Meester vagyok. Taylor anyukája.
- Igen én vagyok. Parancsoljon asszonyom, miben segíthetek?
- Kincsem sajnálom, de...- a hölgy hangja ebben a pillanatban elcsuklott, majd vette egy mély levegőt, és folytatta. - jól figyel, mert fontosat szeretnék mondani.
- Rendben Mrs. Meester, csak kérem siessen, mert nem éppen a legalkalmasabb időben hívott.
- Arról lenne szó, hogy Taylor balesetet szenvedett. Éppen most viszik be a mentősök a Szent Szív kórházba. Az autójában a fék titokzatos módon elszakadt, és egy út menti fának csapódott, és eszméletét vesztette. -     ekkor a nő zokogni kezdett.
- Micsoda?! - Blair levegő után kapkodott. - De hogy lehet ez? Már is indulok. Visz hall Mrs. Meester.

     A lány kirohant a szobájából, le a lépcsőn, majd egyenesen a nappaliba szaladt édesapja autókulcsáért. Mind ehhez óriási nagy hangzavart kerítve, mit sem törődve azzal, hogy szülei már rég lefeküdtek aludni.
    Az eső olyan erővel esett, hogy az ablaktörlő a legmagasabb fokozatra volt állítva. De ez semmit nem segített a lány könnyeivel szemben.
   A kórház parkolójában letette az autóját, majd a recepcióra sietett.

- Taylor Meester-t melyik emeleten helyezték el? - kérdezte hisztérikusan, könnyeivel küszködve.
- Először is, jó estét magának is kisasszony! Másodszor is, lejárt a látogatási idő már két órája. - mondta a recepciónál álló hölgy higgadtan.
- Kérem ne tartson fel egy barátomat most hozták be eszméletlenül!
- Rokoni kapcsolat van maguk között? - mérte végig Blair a nő.
- Nincs, a barátnője vagyok! Kérem mondja már meg és itt sem vagyok, ráadásul folytathatja amiben megzavartam. - mondta kicsit idegesen.
- Ne haragudjon, de nem engedhetem fel!
- Na idefigyeljen...
- Blair! - szólt a háta mögül egy selymes női hang.
- Mrs. Meester?! - fordult meg.
- Kincsem! Taylort most viszik be a műtőbe. - ölelték meg egymást.
- Eszméleténél van mér?
- Sajnos nem. - hajtotta le a fejét az idősödő nő.

    Jennette megfogta fia barátnőjének kezét, és a lift felé kezdte húzni. A lift csengője megszólalt, majd kitárultak az ajtók a harmadik emeleten. „Intenzív osztály” pillantott a táblára a barna szépség.

    A 237-es számú kórterem előtt foglaltak helyet, közvetlen Mr. Meester mellett. A lány és a férfi fejbólintással köszöntek egymásnak.

   A feleség szomorúan bújt párjához, hogy vigaszt leljen. Egyedül Blairnek nem sikerült ezt megtalálni, mert furdalta a lelkiismeret, a baleset miatt.

- Mr. És Mrs. Meester nem tudják, hogy hogy történt a baleset? - kérdezte miközben egy könnycsepp csordult le az arcán.
- A rendőrök csak arról tájékoztattak minket, hogy a fék miatt történt. Azt, hogy szándékos volt e vagy sem azt még vizsgálniuk kell. - felelte Emett.

    A lány ettől a pillantótól kezdve, csak maga elé tudott bámulni és hallgatta a fejében ismétlődő szót, mint egy megakadt lemezjátszón. „Szándékos” csak ezen a kicsi jelentéktelen szócskán járt az esze.
   Hirtelen felpattant, majd a mosdót jelző táblát kereste. Benyitott, és a csap fölé hajolt és bámulta tükörből visszameredő lányt. Egyáltalán nem hasonlított a tükörkép a valódira. A tükörképe, egy jól nevelt, jó tanuló és lelkiismeretileg tiszta lány volt. De Blair pont az ellenkezőt látta magában.
   A folyosón csörömpölés hallott a házaspár. Egymásra tekintettek, majd a hang forrása felé indultak.
      A mosdó kilincse lefelé nyomódott, majd belépett egy nő az ajtón.
    A lány összekuporodva ült az egyik wc ajtónak támaszkodva. A tükör darabjai a földre hullva terültek szét. Vércseppek vezettek a földön ülő, zokogó Blair felé.
    Gabriell nővér segítségért rohant.
  Blair egy kórházi ágyon tért magához. Ott állt mellette szeretett barátja édesanyja és apja.

- Jól vagy Blair?
- Hogy kerültem ide? És mi történt a kezemmel?
- Nem emlékszel semmire? - rázta meg a fejét válaszul. - Hát...
- Kihozták a fiukat a műtőből! - lépett be egy nővér a terembe.
- Köszönjük! Most megnézzük Taylort, de utána visszajövünk. - fordult az asszony az ágyon fekvő barnához. - Pihend ki magad! - simogatta meg a lány arcát.

  A házaspár kisétált a kórteremből és egyetlen fiúgyermekükhöz siettek. Blair pedig elaludt.
     Hajnali három óra volt. Az eső még mindig szakadt. A kórház előtt álló fák ágai verték az ablakot. A kutyák ugatni kezdtek. Az ég pedig mennydörgött.
       A kórterembe Blair és a házaspár aludt. A teljes nyugalmat egy éjszakás nővér zavarta meg. Riasztotta a szülőket, hogy a fiuk szíve egyre lassabban vert. Az elmúlt negyed órában pedig már háromszor újraindították a szívét. A felnőttek kirohantak a szobából, Blairt magára hagyva.
    Mivel ő az ágyhoz volt szinte kötve, az infúziók és egyéb tűvel ellátott eszközök miatt amit kapott. Hirtelen megfogta és bele se gondolva a következményekbe, kitépte a kanülőket a kezéből. Végig futott a folyosón a 237-es számot keresve. Berontott a terembe, de már túl késő volt. A fiú már halott volt.
     Balir az ágyához rontott, letérdelt, megfogta hideg, élettelen kezét és sírni kezdett.

- Megbocsátok! Hallod?! Csak ne hagyj itt! - zokogta. - Te is bocsáss meg! Kérlek! Nem így akartam!
- Kincsem! Nem hallja már! - lépett oda Jennette.
- De maga semmit sem ért! - üvöltötte. - Én tettem! Én öltem meg! - kezdett el fel-alá járkálni a fejét fogva.
- Blair miről beszélsz? - értetlenkedett a nő.
- Én öltem meg! A féket én vágtam el! - nézett Mrs. Meester szemébe.
- Ne mondj butaságokat! Biztos beütötted a fejedet! És most magadat hibáztatod! - próbált enyhíteni a helyzeten.
- Nem! Ennek semmi köze a fejemhez! Most bevallottam! Nem is tudtam, hogy ilyen jó igazat mondani. - hirtelen eltűnt minden szomorúság a hangjából, és helyére elégedett gonosz mosoly költözött.

       A fiú anyja hitetlenkedve nézte a lány mosolyát. Egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, hogy a fia volt barátnője, az állítólagos „szeretett nő” , egy gyilkos valójában.
            A szülők értesítették a rendőrséget. Blairt bíróság elé állították és bűnösnek találták. A vallomás miatt pár évvel enyhített a büntetésén, de még így is tíz év letöltendő börtönbüntetést kapott, amit megkezdhet ha befejezte a tanulmányait.